Szeptember 9. Péntek (11. Rész)

Nem is tudom, hogy merjek-e köszönni... hogy van-e kinek még.

Tudom, nem mentek vele sokra, de sajnálom, hogy ilyen sokáig (nagyon sokáig) nem volt rész. Ha valakit esetleg még érdekel, akkor itt az új...

Elég érdekes éjszakám volt… Felébredtem, de már aludtam is volna vissza, de halk sírdogálásra lettem figyelmes. A hang Claire szobája felől jött. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem, megálltam a szobája előtt, az ajtó alatt halvány fény szűrődött ki a folyosóra, ám egyszer csak eltűnt. Valószínűleg lekapcsolta a lámpát. A biztonság kedvéért visszamentem a szobámba, de jól is tettem, ugyanis a hangok alapján a következő pillanatban már nyílt is ajtaja, majd valószínűleg lement a lépcsőn. Már csak tompán hallottam a lépteit, majd teljesen megszűntek. Odarohantam az ablakomhoz, ahol az a látvány fogadott, hogy Claire óvatosan kilép a kapun, majd elindul valamerre.

Egy pillanatig se gondolkodtam, megfogtam a telómat, majd gyorsan fölkaptam egy papucsot, és úgy ahogy voltam, pizsamában utána indultam. Szerencsére nem zárta be a kaput, így azzal nem kellett bajlódnom. Először nem tudtam, hogy merre indult el, de aztán eszembe jutott, hogy az ablakból hogy láttam, így utána eredtem, a város felé. Viszont egy idő után már lassítanom kellett, ugyanis beértem. Claire fel volt öltözve normálisan, farmerben, nem úgy, mint én. Claire egy park felé vette az irányt, ahol leült egy szökőkút szélére, háttal nekem. Persze én nem mentem oda, akkor tuti lebuktam volna, viszont kicsivel távolabbról, egy ház sarkából figyeltem. Ott ült, szipogott, néha megtörölte a szemét. Már 10 perce figyelhettem onnan, amikor felállt, és elindult… felém. Hirtelen lefagytam volna, ha nem épp azon járt volna az eszem, hogy hova rejtőzzek el. Így gyorsan bementem a mellettem lévő non-stop kisboltba, ahol úgy tettem, mintha keresnék valamit. Az eladó persze furcsán méregetett a piszim miatt, de ez akkor nem érdekelt, csak az, hogy vajon mi baja lehet Claire-nek, illetve, hogy le ne bukjak. Úgy tettem, mintha a rágókat nézném, de amikor az ablakból láttam, hogy a tesóm már elhagyta a bolt előtti részt és átment a túloldalra, kiléptem az ajtón, és újra követni kezdte a nővéremet. Ezúttal a part felé igyekezett. Ott leült egy nyugágyra és a vizet kémlelte. Én meg őt, az öltözőfülkék mögül. Néha hátrapillantott ugyan, de én olyankor elbújtam a „rejtekhelyem” mögött. Már igen sok ideje állhattam ott, ugyanis kezdtem fázni, a lábam meg kezdett elfáradni, de Claire nem mozdult onnan. Viszont nekem már muszáj volt hazamennem, hiszen ma még suli is van. Így miután meggyőződtem róla, hogy ő nem most akar elindulni, hazafelé vettem az irányt.

Otthon aztán gyorsan bedőlte az ágyamba, és igen hamar el is aludtam.

Reggel kipihenten ébredtem, amit nem igazán értettem, tekintettel az éjszakára. Aztán leesett. Magamtól keltem, nem a telómra… igen, elaludtam. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam valamit, a haj és a smink kimaradt, akárcsak a kaja, így már rohantam is a suliba. Pont a 3. óra előtti szünetben értem oda, Claire a padon ült. Fogalmam se volt, hogy felhozam-e az éjszakát. Olyan furcsa volt… De akkor rájött volna, hogy kémkedtem utána, így inkább hallgattam afelől.

-          Szia-, köszöntem neki, mikor odaértem hozzá, erre ő csak intett egyet. – Mért nem ébresztettél fel?- kérdeztem kissé kiakadva.

-          Bocsi, azt hittem anya felébreszt.

-          Hát pedig nem. Amúgy hogy vagy?

-          Hogy lennék? Minden heppi- mosolygott.

-          Biztos?- kérdeztem rá összehúzott szemöldökkel.

-          Ali, hagyjál! Mért ne lenne biztos?- kelt ki magából.

-          Jó, nyugi, csak kérdeztem. De ha bármi van, nekem elmondhatod- tettem a kezem a vállára.

-          Te mit szívtál?- nézett rám elég érdekes arckifejezéssel. Akkor ennyit a drámai pillanatomról.

Pont be is csöngettek, így mehettem átöltözni tesire. Mivel egyszerre több osztálynak is szokott tesije lenni, így egy végzős osztállyal öltöztünk együtt. Illetve öltöztünk volna… ha hirtelen nem jött volna be közülük az egyik fiú tök természetes arckifejezéssel. Lazán a vállára dobta a tornazsákját, és a zuhanyzók felé vette az irányt. Mindenki lefagyva, fura arccal figyelte, az egyik osztálytársa reagált elsőként.

-          Te meg mi a fenét keresel itt? Azonnal húzzál kifelé!- üvöltötte le a srác fejét, mire az megszeppenve csak ennyit mondott: Ja, hogy ez a lányöltöző! És ezzel kiment. Hát ez furi volt… na mindegy.

-          Alison- szólt hozzám Nataly, miközben épp a pólómat vettem át az XL-es méretű, rám százszor nagyobb, a suli logójával ellátott tesi pólóra.

-          Na, mondjad. Ma éppen mi a problémád velem?- néztem rá kíváncsian. – Csak siess, most nem nagyon van kedvem hozád- tettem hozzá.

-          De kicsi a melled- mondta fintorogva.

-          Gratulálok, ez aztán nagy beszólás volt, bravó- tapsoltam erőltetetten. – Ennél jobb nem is jutott eszedbe? Kár, ezzel nem igazán sértettél meg. Mellesleg a B nem is olyan kicsi. De egyébként te mért nézegeted a mellemet, ha szabad tudnom?- kérdeztem „érdeklődve”. A többi lány amúgy persze a mi párbeszédünkre figyeltek… chh.

-          Hagyjál- fordult el.

-          Hát ez kész- „nevettem”. – Te kezdted, nem tűnt fel? Még mindig nem bírom felfogni, hogy mért én lennék az egoista…

-          Ma miért késtél?- kérdezte.

-          Érdekel?

-          Nem- vágta rá.

-          Akkor miért kérdezed? Nem foglalkozol te egy kicsivel többet velem, mint amennyit kéne?

-          Csak kérdeztem- vonta meg a vállát, majd bevonult a zuhanyzókhoz a tükrökhöz, hogy feltegyen egy kis szájfényt… tesire. No comment.

Tesin nem történt semmi érdekes, a röpi alapjait vettük át. Szünetben még próbáltam beszélni Claire-el, de már kezdett gyanakodni, így inkább hagytam a témát. Pedig érdekelne, hogy mi van a tesómmal, mért sírt az éjszaka közepén, és mért nem mondja el. Azt hittem, mindent megbeszélünk egymással. Aztán valahogy a többi óra is eltelt, ebédszünetben meg beszélgettem az ebédlőben megismert arcokkal. Cody tök aranyos volt, tökre elpirult, amikor Claire köszönt neki.

Otthon aztán eszembe jutott, hogy ma kell átmennem az ofőhöz, hogy segítsen az irodalomban, így elkezdtem készülődni. Esküszöm nem miatta, csak megszokásból, ha már kimegyek az utcára, felteszek egy minimál sminket, most is így történt, de Claire-nek is feltűnt.

-          Mi van, találkozol valakivel?- kérdezte.

-          Igen- mosolyogta rá.

-          Na és ki az illető? Fiú?

-          Hát… igen.

-          A suliba jár? Ismerem?

-          Aha- húztam egy kicsit az agyát.

-          Ki az a szerencsés? Kivel lesz randid?

-          Hát, nem igazán randi…

-          Alison, ne áltasd magad! Tudom, hogy randid lesz, és ezt te is tudod!

-          Claire, ez tényleg, nem randi- mondtam, miközben bepakoltam a táskámba.

-          Ahaaaa- húzta el az utolsó a betűt, miközben folyton mosolygott. – Akkor megtudhatnám, hogy ki az?

-          Mr. Brown- vigyorogtam, neki meg lehervadt az arcáról a vigyor.

-          Ohh, hát akkor megtarthatod magadnak- nevetett. – De ti minek találkoztok? Alison, ugye nem…?- kezdett kiakadni.

-          Jajj, neeem, nyugi!- öleltem át, hiszen majdnem sokkot kapott, amint elképzelte…  - Csak segít a tanulásban. Illetve segítene, ha időben odaérnék- kezdtem arra utalni, hogy ha feltart a folytonos kérdezősködésével, akkor sosem érek oda.

-          Jó, oké, vettem a célzást, menj- engedett el.

Az ofőnél nem történt semmi különös, röviden és tömören annyi, hogy segített behozni a lemaradást (Norvégiában tényleg kevesebbet tanultunk), kb. 1 óra alatt végeztünk is. Illetve előtte bemutatta a barátnőjét, aki nagyon finom sütit sütött. Viszont még mindig nem tudom elképzelni, hogy mi rosszat mondhatott az osztálynak, amiből Nataly azt vette le, hogy egy beképzelt, egoista vagyok. Tök normális az ofő.

-          Megjöttem! – kiabáltam be az ajtón, amikor hazaértem. Amúgy fogalmam sincs, miért…

-          Nem hallom a tévét!- kiabált vissza Claire még hangosabban, mint én.

-          Akkor ne üvölts- mentem oda hozzá vigyorogva. – Ez mért érdekel annyira?- néztem a képernyőt. Egy tvshop-os reklám volt, amiben valami elektromos szúnyogirtót, vagy mit akartak rásózni az emberekre.

-          Nem tom. Nem érdekel, reklám van, amúgy csak kapcsolgatom. De mi volt az ofődnél?

-          Semmi különös. Egy kicsit okosabb lettem, megismertem Ariana-t, illetve ettem csokis sütit. Ennyi. Holnap mit csinálsz?- kérdeztem.

-          Fogalmam sincs- vonta meg a vállát. – Miért?

-          Nem akarsz eljönni velünk?

-          Kicsit konkrétabban esetleg? Veled, meg…?

-          Ja, Clay-jel, Betty-vel, és Nataly-val -  hű, hát ez érdekes lesz.

-          Minek leszel te azokkal a ribikkel?- kérdezte Claire.

-          Hát, Clay hívott, hogy csatlakozzam hozzá és Betty-hez, aki hozza az egyik barátnőjét. Aki nagy valószínűséggel Nataly.

-          Ahha. Köszi, de inkább kihagynám- mosolygott rám, majd mivel a tévében véget ért a reklám, vissza is fordult a képernyő felé, így én is felmentem a szobámba.

Hjaj, nem értem Claire-t, egész nap csak mosolyog, de közben meg… És mért nem mondja el? Valahogy ki kell derítenem. De azért a holnappal is kéne foglalkoznom, elég érdekes lesz Naty-val és Betty-vel…

Szeptember 8. csütörtök (10. Rész)

Reggel Claire-rel kb. egyszerre értünk le a konyhába anyához, de mindketten meglepődtünk a látványon. Az asztal és a pult tele volt mindenféle hússal… rántott hús, csirkecomb, marha… Anya épp a sütőbe kukucskált be, így rögtön nem vett észre minket, viszont amint megfordult, vidáman köszöntött minket.

-          Á, jó reggelt kicsikéim!- na ez fura volt.

-          Szia - köszöntünk egyszerre.

-          Üljetek le, mindjárt kiszedem nektek a reggelit. Kaptok egy kicsit ebből is- abból is- nézett körbe.

-          Őőő- kezdtem. –Anya, miért…? Szóval. Miért van itt ennyi hús?

-          Tegnap reggel még pont te mondtad, hogy ilyet is szeretnél.

-          Én csak arra gondoltam, hogy ne mindig etess úgy minket, mintha a nyulaid lennénk- nevettem el magam, majd folytattam- Csak néha egy kicsi húst is, na de nem egyszerre. Ráadásul reggelire. Mennyi idő volt ezeket mind megcsinálni?

-          Ó, oké, értettem. Amúgy hajnalban keltem. A pizza is mindjárt kész lesz.

-          Kitalálhatom? Húsimádó?

-          Talált, süllyedt- most már anya is mosolygott.

Miután „megreggeliztünk”, indulhattunk is a suliba. Mostanában mindig szótlanul telik az odavezető út, ott pedig különválunk, Claire megy Lily-hez, hozzám pedig jön Clay, akivel leülünk a padunkra. Azt hiszem, hiányzik a nővérem. Persze megértem őt, hiszen az jó, ha talál magának egy jó barátnőt. Akárcsak én, nekem is jól esik, hogy Clay barátkozik velem.

-          Hahó! Figyelsz te rám?- hupsz, én viszont meg is feledkeztem róla, hogy jelenleg is mellettem ül, és épp hozzám beszél.

-          Persze.

-          Akkor? Epres vagy málnás?

-          Mi van?- kérdeztem vissza.

-          Na, látod. Nem is figyeltél.

-          Jó, bocsi. De mit akartál kérdezni?

-          Azt, hogy a szombat jó-e?

-          Mi lesz szombaton?

-          Az előbb mondtam el. Betty-vel lemegyünk a partra, ha gondolod, gyere te is.

-          Őő, ez jól hangzik, csak… Én miért menjek a ti randitokra?

-          Nem randi lesz, Betty is hozza az egyik barátnőjét. Egy baráti délután.

-          Oh, ez esetben rendben. Benne vagyok. De várj! Hogy hívják a barátnőjét?

-          Nem tudom, miért?- kérdezte.

-          Á, csak úgy.

-          Valami Naomi, vagy Norah, nem tudom, de valami ’n’ betűs, sokszor látom nálunk, de nem szoktunk beszélni. De ez tényleg, miért fontos?

-          Semmi, semmi, csak kérdeztem, köszi- feleltem. Na, ez tuti Nataly… Nem baj, csak miatta nem fogok egész hétvégén otthon unatkozni!- Claire-t is hozhatom?- jutott hirtelen eszembe.

-          Persze, minél többen vagyunk, annál jobb! Mondjuk azért több személyt már ne nagyon hívj.

-          Mégis kiket hívnék?- kérdeztem cinikusan.

Még nagyban a szombatot tervezgettük, amikor becsöngettek. Ez nem ér, hülye csengő! Az első 3 óra viszonylag gyorsan eltelt, bár törin Mr. Mayer (John Mayer, aki egyben fizikát is tanít) állandóan engem kérdezgetett, és amikor nem tudtam a választ, a többiek elkezdtek halkan kuncogni. Komolyan, mintha alsóban lennénk… Aztán következett az ebédszünet. Intettem Rose-éknak, majd megfordultam, hogy elvegyek egy tálcát, de valaki elállta előlem az utat. Egy szőke hajú, kék szemű srác volt az, aki szerényen mosolygott.

-          Szia - köszönt nekem.

-          Szia - köszöntem vissza, majd kérdőn néztem rá, mire kapcsolt.

-          Beszélhetnénk egy kicsit?

-          Ömm… persze.

-          Hogy hívnak?

-          Alison vagyok.

-          Milyen Alison?

-          Alison Stone- néztem rá kicsit furcsán. –A te neved pedig…

-          Peter vagyok, de szólíts csak Pete-nek. 10. b-s vagyok, ha jól tudom, te a-s, igaz?

-          Igen, igaz, én 10. a-s vagyok, de miért?

-          Ja csak kérdeztem. Ha lehet, majd még beszélgessünk máskor, jó? Nekem most mennem kell, meg hagylak is enni.

-          Öö, oké, persze. Akkor majd máskor. Szia

-          Szia- köszönt el, majd elindult a lépcsők felé. Nem tudom, kicsit furcsa szitu volt. És olyan ismerősnek tűnik, pedig az kizárt dolog, hogy már láttam volna. Vagy nem is tudom, biztosan csak a folyosón vagy a környéken valahol.

Az ebéd után mindenki visszaindult kisebb-nagyobb lelkesedéssel a termébe, majd helyet foglaltunk. Még 5 perc volt becsengetésig, én addig a tolltartómat piszkáltam, mikor azt vettem észre, hogy Nataly áll meg a padom szélénél. Na ilyen se volt még, így hát felvont szemöldökkel néztem rá.

-          Nehogy azt hidd, hogy mostantól el foglak tűrni- kezdte a sajátos stílusában.

-          És azért jöttél ide, hogy ezt elmondd?

-          Nem, de még nem fejeztem be. Szóval nem foglak eltűrni, hacsak…

-          Nataly, már mondtam, hogy nem hozlak össze Clay-jel- jelentettem ki határozottan.

-          De miért nem? Nem szeretnél barátnőket magadnak? Nem szeretnél menő lenni? Vagy csak velünk lógni?

-          Barátnőket? Ugyan már. Milyen barát az olyan, aki ejtené az LB-jét egy fiú miatt? Történetesen az LB barátja miatt? Egészen biztos vagyok benne, hogy nem lennénk igaz barátok, főleg, hogy csak szívességből „tűrnél el”- rajzoltam az ujjaimmal idézőjeleket a levegőbe.

-          De nem akarsz menő lenni, vagy csak egy társaságban lenni velem?- Á, kicsit sem egoista a csaj.

-          Őszintén szólva nem szeretnék menő lenni. Ja, és egy társaságban veled? Na ne röhögtess már. Mellesleg nem vagyok egyedül. Ott van nekem Clay, szigorúan barátként, ott van a 2 lány az ebédlőből, és persze a nővérem, aki tökéletesen betölti a legjobb barátnő szerepét- mosolyogtam rá.

-          De…- kezdte volna Naty, de az ajtón belépő kémia tanárnő (Martha Smith) a helyére küldte, és elkezdtük az órát.

Utolsó óránk irodalom volt, amin az ofő (mert ugye ő tartja az irodalmat is) egy közelgő dolgozatra figyelmeztetett minket, majd amikor kicsöngettek odajött hozzám. Hirtelen eszembe jutott, hogy vajon mit is szeretne.

-          Alison, még várj egy kicsit- sietett a padomhoz, majd az ajtó felé fordult- Naty, nem szép dolog hallgatózni. És most, hogy mára vége van a sulinak, én azt javaslom, hogy indulj haza, vagy talán a délutánodat is itt szeretnéd tölteni? Mert ez esetben ki kéne takarítani a szertárat- mondta nyugodtan, ám mégis tekintélyt parancsolóan Nataly-nak, aki mormogott valami bocsánat félét és elhúzott.

-          Sejtem, hogy miről szeretne beszélni- fordultam vissza Mr. Brown-hoz.

-          Igen, a pótlásról. Még nem egyeztettünk időpontot, így meg félek, hogy gyengébben fog sikerülni a dolgozat.

-          Hát… akkor mondjuk holnap délután?- kérdeztem félénken.

-          Nekem megfelel. Akkor leírom a címemet, és 4 körül gyere át, ha jó az az időpont. Hozd magaddal az irodalom füzetedet és a tankönyvedet.

-          Rendben.

-          Nyugi, nem harapok- mosolygott rám kedvesen. –Viszont most mennem kell, ne haragudj. Szia- köszönt el.

-          Viszont látásra- mondtam, de addigra már ki is száguldott az ajtón.

Én is gyorsan összepakoltam, majd kiléptem az ajtón. Érdekes, hogy milyen gyorsan kiürül az egész iskola. A 7. óra végére már alig lézengtek páran a folyosón- akik ott voltak, azok is pakolásztak-, mindenki nagyon gyorsan elhagyta az épületet, így egyedül sétáltam a csendes iskolában, majd köszöntem a gondnoknak és kiléptem a suli kapuján. Abban reménykedtem, hogy legalább Claire meg fog várni, de nem így történt, így hát kénytelen voltam a 10 perces utat Avicii társaságában megtenni (Hah, bárcsak igazából is… na, álmodozz csak Alison!). Ahogy sejtettem, otthon anya a konyhában tevékenykedett, Claire pedig a nappaliban tévézett. Az érkezésemre anya abbahagyta , amit csinált, majd felénk fordult.

-          Szervusz kincsem, jó hogy megjöttél. Claire, gyere ide!- kiabált át a nővéremnek, aki fél percen belül mellettünk termett. –Lányok, két bejelenteni valóm van. Az egyik lehet, hogy titeket nem csigáz fel annyira, mindenesetre nekem fontos, és egy jó anya-lánya kapcsolatnak az az egyik építőköve, ha megismerjük a másik érzéseit.

-          Jajj, anya. Mit olvastál te?- nyafogott a tesóm.

-          Jól van, jól van, inkább a lényegre térek. Szóval beiratkoztam a könyvtárban egy olvasóklubba…

-          Olvasóklubba? Ez komoly? Anya, nem egy amerikai tini-filmben vagy-nevetett Claire.

-          Ha folyton a szavamba vágsz, sose fejezem be. Szóval beiratkoztam a klubba, és ma volt az első alkalom, és képzeljétek, találkoztam az egykori legjobb barátnőmmel, Vivian-nal, akivel 17 éve szakadt meg a barátságunk azért, mert én elköltöztem Európába. Majd egyszer áthívom hozzánk, hogy ti is megismerjétek- mosolygott ránk, én visszamosolyogtam rá, de Claire csak unottan nézett előre. Nem tudom, mi van ma vele.

-          És mi a másik, amit el akartál mondani?- kérdeztem.

-          Ja, igen! Képzeljétek, találtam munkát!

-          Anya, ez csodálatos!- mondtam, majd Claire megkérdezte, hogy pontosan mit is.

-          Ez cukrászdának kell majd marcipánfigurákat készítenem- igen, anya cukrász. Otthon (vagyis Norvégiában) országszerte ismert volt a híres figuráiról, illetve a finom tortáiról, biztos vagyok benne, hogy itt is hamar felfigyelnek a tehetségére. Ami furi viszont, hogy itthon soha –vagy legalábbis nagyon ritkán- szokott csak sütni, leginkább akkor, ha fontos vendégek érkeznek hozzánk.

Miután kellően kiörültük magunkat, mindenki visszatért az eredeti elfoglaltságához. Vagyis anya visszament a konyhába (fogalmam sincs, mit szokott ilyenkor csinálni, de nem főzni), Claire tovább kapcsolgatta a tévét, én meg felmentem a szobámba, tanultam egy kicsit mindenből, majd estig kockultam.